photographer, journalist
„Nem minket kell sajnálni, sajnáld a gyerekedet”- interjú egy fiatal tanárnővel
Szirbek Anita 2022. május 8.
Gyerekkel vagyunk
Egy elhivatott fiatal tanárnő három éve egy városi elit iskolából hátrányos helyzetű kistelepülésre ment tanítani. Vele készített interjúnkban izgalmas pedagógia módszerekről, a finn oktatásról, a pedagógus sztrájkról, és arról beszélgettünk, hogy miért fontos, hogy a tanárok nagyobb önállóságot kapjanak a gyerekek oktatásában.
fotó: Getty Images
SZA: Városi elit iskolából szegény településre mentél tanítani, ahol csupa hátrányos helyzetű gyerek volt az osztályban. Milyen volt a váltás?
Tanárnő: Fél év alatt teljesen kikészültem. Úgy éreztem, hogy korábban használt módszereim semmit sem érnek, és az órák tejes érdektelenségbe és káoszba fulladnak. A legegyszerűbb kérdésekre is „nemtom tanárnő” vagy vállvonogatás volt a válasz. A gyerekek önbizalma a padló alatt volt, nem merték kimondani, amit gondolnak, de gondolkodni sem igen akartak. Szóval nagy pofont kaptam. Pedig sok illúzióm nem volt, amikor ide mentem tanitani. Tisztában voltam vele, hogy olyan közegben fogok dolgozni, ahol nemhogy könyvek nincsenek otthon, de gyakran a szülőknek is nehezükre esik elolvasni egy egyszerű szöveget. Nem motiválják a gyereket a tanulásra, és nem várnak el tőlük semmit. De még így is túl idealisztikus elképzelésem volt arról, hogy mi vár rám. Azt hittem, hogy játkossággal, odafigyeléssel és lelkesedéssel majd túllendülök a problémákon. Balga és naiv voltam. Megalapozott módszer nélkül ugyanis nem ér semmit a lelkesedés. Az egyetemen egyáltalán nem tanultunk arról, hogy ilyen közegben melyek a megfelelő módszerek, technikák.
SZA: Miért váltottál iskolát?
T: Már az egyetem után is nehezebb sorsú gyerekekkel szerettem volna dolgozni, de akkor még nem mertem bevállalni. Először egy budapesti jó környékbeli erősnek tartott általános iskolában helyezkedtem el, ahol négy évig magyart és történelmet tanítottam. Három évvel ezelőtt a férjem vidéken kapott állást, és elköltöztünk. Ez jó alkalom volt arra, hogy váltsak. Olyan intézményt választottam, ahol főleg a környékbéli nehéz helyzetben élő családok gyerekei jártak. Úgy gondoltam, hogy több év tapasztalattal a háttam mögött, kicsit érettebb fejjel már készen állok ahhoz, hogy ezt bevállaljam.
SZA: És mi történt, amikor rájöttél, hogy nehezebben megy a váltás, mint amire számítottál?
Irtó elkeseredett voltam. Férjem mondta is, hogy döntsek, és vagy hagyjam ott év végén az egészet, és lássam be, hogy ez nem való nekem, vagy találjak ki valami radikálisan újat. Végül a második módszert választottam. Rengeteg időt szenteltem annak, hogy új módszereket ismerjek meg, amelyek a nehezen tanuló, motiválatlan diákokkal jobban működnek. Elkezdtem drámamódszereket és olyan interaktív játékos olvasási technikákat használni, amelyek a gyerekek fantáziáját is bevonják a tanulásba. Például adott volt egy kötelező olvasmány, de én nem kértem, hogy olvassák el az egészet. Megjegyzem, esélyük sem volt rá. Kiválasztottam a könyv elejéről 5-10 oldalt, ahol a történet szempontjából valami fontos dolog történt. Ott megálltam, és a gyerekeknek ki kellett találni, hogy szerintük hogyan fog folytatódni a történet. A különböző ötleteket megbeszéltük, eljátszottuk. A könyv szereplőinek jellemét is kielemeztük, hogy ki milyen és ezért valószínűleg, hogyan viselkedne, mit tenne a történetben. Utána ugrottunk a könyvben ötven oldalt, azt nem olvastuk el, de én elmondtam nekik, hogy az író valójában hogyan vitte tovább a sztorit. Ott ismét elolvastunk 5-10 oldalt, és tovább fantáziáltunk, játszottunk.
SZA: Ez jól hangzik. De sokan azt mondanák erre, hogy akkor nem is olvasták el a könyvet.
T:Ez igaz, ugyanakkor ezzel a módszerrel izgalmasabbá tettem számukra az olvasást, és ennek köszönhetően egyre hosszabb részeket olvastunk el közösen. A dramatizált, eljátszott helyzetekből azt is megtanulták a gyerekek, hogy miért fontos megérteni egy regény szereplőinek a karakterét. Azt is megértették, hogy a könyv a mi világunkról, hús-vér emberekről is szól, olyan dolgokról, amelyeket esetleg ők is átélhetnek. Megtanulták, hogy a regény kiterjesztheti tapasztalatainkat a világról. Szövegértési képességük, szókincsük és kritikai képeségük is rengeteget fejlődött. Motiváltabbak lettek, és már mertek hibázni is. Könnyebben vállalták a tévedés kockázatát, ami minden tanulás alapja. A dráma technikákat a történelem órán is bevezettem. A nagy történelmi csatákat és eseményeket az iskola udvarán játszottuk le. Mindez arra volt jó, hogy közösségi élménnyé változtatta az órát. A gyerekek érzelmileg is bevonódtak, és képzelőerejüket használva, aktívan vettek részt a tanulásban. Emiatt a tanagyagból sokkal többet értettek meg, és többre emlékeztek. Emlékszem akkoriban olvastam is egy idézetet Konfuciustól, ami nagyon megragadott.
„Hallom és elfelejtem. Látom és emlékszem. Csinálom és megértem.‘‘
SZA: Említenél más érdekes módszert?
Számos olyan játékos módszert alkalmaztam, amelyet kifejezetten érdektelenséget mutató diákok oktatására fejlesztettek ki.
Például kartonpapírból készítettem képzeletbeli mikrofont, vagy bevittem egy banánt, és amikor felszólítottam valakit, annak ebbe kellett beszélnie. A játékmikrofon miatt először mindenki csak viccelődött, röhögött, de ha már megszólaltak, nyert ügyem volt. Megeredt a nyelvük, és komolyabban is válaszoltak.
Ezt egyébként egy fantasztikus könyvben olvastam, ami sajnos nincs lefordítva magyarra: „Teaching Content Outrageously” Az írója, Stanly Pogrow egyéb, nagyon praktikus technikákat is ajánl arra, hogy mit kezdjen a tanár a „nemtom” válasszal. Erre például azt lehet mondani, hogy „ok, és mit mondanál, ha tudnád?”. A meghökkentés gyakran kizökkenti a gyerekeket a megszokott reakcióikból, és ez sokat segíthet. Ilyen módszereket sajnos az egyetemen nem tanultunk, és elég nagy strapa volt ennek utána járnom, de megvolt az eredménye.
SZA: Az új helyzetre való felkészülés rengeteg munkának tűnik.
T: Igen, rengeteg, de ez egy tanár feladata. A tanárnak élete végéig képeznie kell magát. A városi elit iskolában részben az volt a kihívás, hogy minden olyan könyvet ismernem kellett, amelyek az értelmiségi körökben divatosak voltak, és otthon hallhatott róla a gyerek. Például leesett az állam, amikor egy nyolcadikos Harari Sapiens könyvére hivatkozott. Nyilván nem olvasta, de otthon hallotta, és nekem abszolút képben kellett lennem, hogy tudjak reagálni. Elveszítettem volna a tekintélyemet, ha ezekről nem tudok. Itt a szegény településen másra volt szükség.
A pedagógus sztrájk egyik fontos követelése, hogy a tanárok az oktatás terén nagyobb önállóságot kapjanak.
Hát persze, eltérő környezetben és közegben annyira másképp kell tanítani! Sokan azt hiszik, a tanári önállóság káoszhoz vezet, de ez nevetséges hiszen a kerettanterv országszerte ugyanaz. De szabadságot kell adni a tanárnak, hogy dönthessen arról, hogyan tanít, mert ő van ott az adott helyzetben, és ő látja, hogy mi működik és mi nem. Finnországban, ahol a világ egyik legjobb oktatási rendszerét sikerült tető alá hozni, van kerettanterv, de nagy a tanári önállóság is.
SZA: A nagy többség együtt érez a tanárokkal, de azért azt is sokan gondolják, hogy nem csak ők élnek rosszul ebben az országban. Miért pont őket sajnáljuk?
T: Ezzel kapcsolatban a fő kérdés szerintem az, hogy fontos-e neked, hogy jó oktatást kapjon a gyereked, unokád, ami megalapozhatja a jövőjét. Nem kell sajnálni minket. Sajnáld a gyerekedet. Az a helyzet, hogy ha a tanári szakma nem megbecsült anyagilag és társadalmilag, akkor a tehetséges fiatalok nem mennek pedagógusnak, így nem lesznek jó tanárok az iskolákban, rosszabb lesz az oktatás színvonala. A gyerekek szenvednek a suliban, és nem tanulják meg azt, amit kellene. Végül kevésbé lesznek sikeresek az életben. Nem véletlen, hogy egyes országok, mint az előbb említett Finnország, rengeteget költenek az oktatásra, és a tanárok anyagilag is és társadalmilag is megbecsültek. Ott annyit keres a tanár, mint az orvos. Iszonyú nehéz bekerülni a tanár szakokra. Ott sem azért alakították ki ezt a rendszert, mert együtt éreznek a tanárokkal, hanem azért mert tudják, hogy az ország jövője az oktatástól függ.
SZA: Azt is szokták emlegetni, hogy nincs is olyan sok dolga egy tanárnak?
T: Ma átlagban egy tanárnak körülbelül 22- 26 letanított óraja van. Ez minimum negyven munkaórának felel meg, de inkább ötvennek vagy még többnek. Nem untatnék senkit azzal, hogy ez mi mindenből tevődik össze, csak megemlítek egy-két dolgot. Dolgozatok összeállítása, kijavítása (36 fogalmazás) órára készülés, adminisztráció a nap végén, bepötyögni a komputerbe, hogy ki hiányzott, ki hányast kapott, és mi volt a napi téma az órákon. Ez is minimum napi egy óra. Ha valaki osztályfőnök vagy helyettes, márpedig sokan azok, az is rengeteg plusz időt jelent, bár ezért adnak egy kis tanítási órakedvezményt.
SZA: És te miért vállalod mindezt?
T: Egyrészt mert imádom, másrészt meg megengedhetem magamnak. A férjem jól keres. A tanári fizetésből egyedül nem tudnék megélni, pláne nem gyerekkel, és akkor sem, ha a férjem is csóró tanár volna. Plusz munkát kellene vállalnom, de akkor a tanításom minősége sínylené meg. Ráadásul én a saját pénzemből járok mindenféle továbbképzésre. Az iskolának erre nincs kerete. Ha a férjem nem keresne jól, ezt sem engedhetném meg magamnak. És megint csak romlana a tanításom minősége.
SZA: Sokaknak távoli problémának tűnik, hogy mi történik egy kis település iskolájában.
T: Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de az ország jövője függ attól, hogy most miként kezeljük az elmaradott térségek oktatását. Nagyrészt az oktatáson múlik, hogy ezek a gyerekek képesek lesznek-e hátrányos helyzetük ellenére integrálódni a társadalomba: jól képzett munkaerőként, az ország GDP-jét növelik majd, vagy megfelelő támogatás híján nem tudnak kitörni, és esetleg munkanélküliek lesznek, akit a társadalomnak kell eltartania. El sem tudjuk képzelni, hogy mi kell ahhoz, hogy egy gyerek maga mögött hagyja a mélyszegénységet, ahova született. Minden, minden ellene dolgozik.
SZA: Elmondanád, hogy miért nem akarod a nevedet elárulni?
T. Félek, hogy kirúgnak az iskolából, ahol most tanítok. Nyilván azonnal találnék új állást, hiszen tanárhiány van, de megszerettem ezeket a gyerekeket, és felelősnek érzem magam értük. Szeretném, ha elvégeznék a nyolc általánost, és szeretnék segíteni nekik, hogy szakiskolába, szakközépbe vagy gimnáziumba kerüljenek. Sajnos új igazgatónk van. Az előző boldog volt a módszereimmel, hiszen az eredmények magukért beszéltek. De az új igazgató szerint nem veszem komolyan a tanítást, csak játszom a gyerekekkel. Még át kell gondolnom, hogy mit tegyek ebben a helyzetben. Most, hogy már tudom, hogy ezek a módszerek léteznek és működnek, el sem tudom képzelni, hogy máshogy tanítsak, de nemet sem mondhatok a főnökömnek. Amikor ezekről a módszerekről meséltem neki, és megpróbáltam elmagyarázni, csak bizalmatlan szemekkel méregetett. Láttam a tekintetén, hogy azt gondolja, „na itt ez a liberális városi tyúk”. Nem vagyok liberális városi tyúk, azaz mit tudom én, hogy mi vagyok. Egyébként vallásos családban nőttem fel, a mai napig templomba járok. Utálom a címkéket. Engem arra tanítottak, hogy szeresd felebarátodat, de néha úgy tűnik, hogy egyesek azt gondolják, hogy ha valaki nem olyan, mint a nagy átlag, az már nem felebarát, azt nem kell szeretni. És ha valaki új dolgokkal próbálkozik, az „veszélyes” Szóval nem szeretem, ha felcímkéznek, és nem érdekel, hogy nem passzolok egyesek leegyszerűsített skatulyáiba. Én csak azt szeretném, ha hagynák, hogy jól végezzem a munkámat, és képességeim legjobbját adjam a gyerekeknek. A mostani helyzetben még ki kell találnom, hogy ezt hogyan tudom csinálni.