Interjú Deák Kristóffal

Fegyverbe, nagymamák és nagypapák! - interjú Deák Kristóffal Az unoka című filmről

Szirbek Anita 2022. január 10.

Gyerekkel Vagyunk

Nemrég mutatták be Oscar díjas rendező Deák Kristóf legújabb filmjét Az unokát. A napjainkban játszódó izgalmas thriller főhőse Rudi, a kissé tutyimutyi irodista elhatározza, hogy bosszút áll a szélhámosokon, akik szeretett nagyapját rászedték. A film kapcsán a rendezővel a bosszúról, a nagyszülő-unoka kapcsolatról és Hollywoodról beszélgettünk.

fotó: Fórum Hungary

Említetted, hogy filmed egy „nemes” bosszúról szól. Mitől nevezhető egy bosszú nemesnek?

Szerintem akkor beszélhetünk nemes bosszúról, ha morális érzékenyég motiválja. Az Unoka egy ilyen esetről szól. A főhős Rudi (Blahó Gergely) meg akarja torolni a nagyapját (Jordán Tamás) ért igazságtalanságot és sérelmet. Az unokázós csalók a nagypapától az összes félretett pénzét kicsalják, ráadásul az átélt traumára az öreg egészsége is rámegy, kórházba kerül. Az unokázós csalás egyébként nagyon gyakori. A bűnözők általában idősebb emberekre csapnak le, és azt hazudják, hogy a gyerekük vagy unokájuk nagy bajban van, amelyből csak pénzzel lehet kihúzni. Ilyenkor persze sokan gondolkodás nélkül mindenüket odaadják. Amikor Rudi látja, hogy a rendőrségre nemigen számíthat, saját kezébe veszi az ügyet. Eleinte csak a nagypapa óráját akarja visszaszerezni, ami fontos családi ereklye, de aztán úrrá lesz rajta a bosszúvágy. Igazságot akar tenni. A bosszúvágy nagyon emberi dolog, nemes és aljas motivációi is lehetnek. Izgalmas téma, nem véletlen, hogy számtalan irodalmi műnek és filmnek is ez a kiindulópontja. Gondoljunk csak Hamletre vagy Don Corleonéra.

Rudi kezdetben kicsit esetlenül áll neki a bosszúhadjáratnak, aztán egész jól belejön.

Igen, Rudi egyáltalán nem egy tipikus „igazságtevő” figura. Halk szavú, szelíd irodista, aki motiválatlanul végzi munkáját, és csendben éli szürke hétköznapjait. Az alapsztoriban részben az a kérdés is érdekelt, hogy mi történik, amikor valaki egy durva élmény hatására kibillen megszokott életviteléből, és elindul egy olyan úton, amelyhez addig nem sok köze volt. Hogyan áll neki az igazságtevésnek egy olyan srác, aki nem egy vérbeli igazságtevő?

Sokan gondolják, hogy a bosszúállás, akár nemes indíttatású akár nem, negatív, romboló érzelmeket szabadít fel, amelyek súlyos károkat okoznak a bosszúálló lelkében is.

Igen, ez is meghatározó témája a filmnek. Nyomon követjük, hogy a piti bűnözők felkutatása során Rudi karaktere hogyan változik. Egyre tökösebb lesz, de nem csak pozitív változáson megy keresztül. A nagy kérdés természetesen az, hogy amikor végül valóban lehetősége nyílik arra, hogy véres bosszút álljon, tud-e helyesen dönteni.

Filmedben a történet mozgatórugója egy fiatalember nagyapja iránt érzett szeretete. Ez semmiképp nem szokványos kiindulópontja egy thrillernek.

Nem, nem az, de én mindig keresem azokat a helyzeteket, az olyan emberi kapcsolatokat, amelyekről keveset beszélünk vagy amelyek valamilyen oknál fogva különlegesek. Szerintem az unoka-nagyszülő kapcsolat is ilyen. Bár szinte mindannyiunknak alapélménye, mégis kevés szó esik róla, az is többnyire giccsesen.

Ráadásul, az unokázós csalásokban esszenciálisan benne rejlik egy csomó olyan kérdés, amit lényegesnek tartok. Például, hogy fiatal felnőttként sokan képtelenek a szüleikkel kommunikálni, de a nagyszülőkkel megtalálják a hangot és bennük meghitt barátra lelnek. A filmben pont egy ilyen kapcsolat elevenedik meg. Szerintem nagyon érdekes ez a generációs kommunikációs ugrás. Az is egy irtó fontos téma, hogy milyen szerepet tölt be a nagyszülő a családban. Van, ahol ő a bolond nagypapa, nagymama, aki teher, akit el kell látni, máshol meg ő a mátriárka vagy pátriárka, aki összefogja az családot. Persze lényegi kérdés az is, hogy a társadalom hogyan viszonyul ehhez a generációhoz. A mai világban érezheti-e magát hasznosnak egy idős ember? A filmemben több idős ember is hangsúlyos szerepet kap, akik Rudi társául szegődnek a bosszúhadjáratban. Rudihoz hasonlóan ők is kilépnek megszokott hétköznapjaikból, és új szerepben találják magukat. Ez jót is tesz nekik, végre teret kap a bennük rejlő életerő, és ettől lázba jönnek.

Deák Kristóf filmrendező (fotó: Szirbek Anita)

Hol vannak ma az idősek a magyar társadalomban?

Sajnos azt látom, hogy periférián. Nem eléggé megbecsült tagjai a társadalomnak. Sokan közülük még számos területen tudnának segíteni, akár dolgozni is, de a társadalmunkban nincsen kitalálva, hogy hogyan lehetne a tudásukat és erejüket hasznosítani. Az összetartó nagycsalád modellje – ahol sok időt töltenek együtt gyerekek, nagybácsik, nagynénik, nagyszülők unokatestvérek – is már a múlté. Az ilyen családokban az idősek közösségben érezhették magukat. Manapság a tágabb család már szinte csak a temetésen és az esküvőn jön össze. A széthullott családban pedig az idősebbek, de szerintem a fiatalabbak is magányosak. Ne higgyük, hogy a nagycsalád modell csak az idősek érdekeit szolgálja, akiknek segíteni kell. Filmemben épp azt látjuk, hogy milyen sokat tud adni egy idősebb ember az útját kereső fiatalnak: odafigyelést, bátorítást, tapasztalatot, barátságot.

Úgy tűnik, hogy Hollywood is kezdi felfedezni az idősebb generációk történeteiben rejlő lehetőségeket. A Netflixen nagy sikert aratott a „Grace és Frankie” sorozat, mint ahogy a mozikban Clint Eastwood a „Csempész” című filmje is.

Igen, végre, épp itt volt az ideje. Emlékszem, hogy amikor bemutatták a Keleti nyugalom Marigold hotelt, az egész szakma meglepődött, hogy itt egy film csupa nyugdíjas szereplőkkel és hihetetlen kasszasikert arat. A film nemcsak az idősebb generációt, hanem a fiatalokat is bevonzotta a moziba, mivel olyan általános emberi dolgokról mesélt szellemesen, amivel mindannyian szembesülünk: szerelem, csalódás, újrakezdés, nyitottság az életre. A Grace és Frankie-t is rengeteg velem egyidős ismerősöm nézi a Netflixen. Szerencsére néha jön egy bátor rendező egy jó ötlettel, és ráébreszti a szakmát arra, hogy máshogy is lehet és érdemes csinálni a dolgokat.

Ha végignézzük a filmjeidet, úgy tűnik, hogy az igazságtalanság és az arra adott emberi válaszok központi téma számodra. Szinte mindegyik filmedben hangsúlyosan jelen van ez a kérdés.

Valóban ez egy olyan kérdés, ami nagyon foglalkoztat. Amikor ősszel a Cinemira kamaszfilmfesztiválon részt vettem egy beszélgetésen, megkérdezték tőlem, hogy mit tanácsolok fiatal rendezőknek, milyen témát érdemes első filmesként feldolgozni. Azt válaszoltam, hogy szerintem elsőre olyan témához kell nyúljunk, ami nem hagy nyugodni, ami mindig ott motoszkál a fejedben. Nekem a Mindenki történetében megelevenedő igazságtalanság ilyen téma volt. A filmben egy ambiciózus kórusvezető tanárnő a kevésbé tiszta hangú gyerekeknek nem engedi meg, hogy énekeljenek. Csak tátoghatnak. A történetet egy svéd barátomtól hallottam, akivel ez megesett. Miután elmesélte, a sztori sokáig nem hagyott nyugodni, és végül megírtam a filmet. De az igazságtalanság kérdése és az, hogy különböző helyzetekben hogyan, és miért pont így vagy úgy reagálnak az igazságtalanságra az emberek, továbbra is nagyon érdekel. És hozzátenném, nem is feltétlenül hatalmas, látványos igazságtalanságokra gondolok. A legtöbb ember optimizmusa és élni akarása sokkal kisebb, hétköznapibb dolgokon törik el. Egy filmesnek pedig megvan a lehetősége, hogy a kevésbé látványos, ám mégis jelentős apróságokra is felhívja a figyelmet.