Interjú Kepes Andrással

„Nem árt, ha meglátjuk a magasztos dolgokban a röhejeset, a röhejesben a fennköltet” – interjú Kepes Andrással

Szirbek Anita 2022. március 7.

Gyerekkel Vagyunk

Kepes András (fotó: Szirbek Anita)

Szirbek Anita: Szellemes ember hírében állsz. Mennyire fontos része a humor az életednek?

Kepes András: Nem tudom, hogy szellemes ember hírében állok-e, de a humor valóban fontos az életemben. Már kiskoromban is bohóckodós, sztorizgatós gyerek voltam. Amikor az óvónéni kiment a teremből, és szerette volna, hogy csöndben maradjanak a gyerekek, gyakran engem kért meg rá, hogy szórakoztassam a többieket, és meséljek. Aztán később az iskolában is én voltam az osztály bohóca. Persze többnyire az tölti be ezt a szerepet, aki sikertelennek érzi magát, és vicceskedéssel igyekszik népszerűbb lenni. Én is bohóckodással próbáltam meg szeretetet és figyelmet kicsikarni másokból. Nálam, azt hiszem, így kezdődött.

Felnőtt koromban a humor sokat segített, hogy túllendüljek az élet nehéz helyzetein. Freud és más pszichológusok is vallják, hogy a humor egyfajta terápiás módszer is, amely oldja a lelki feszültséget, és így hozzájárulhat a traumák feldolgozásához. Ez velem is így volt. Amikor például beteg voltam, vagy párkapcsolati vagy szakmai válságon mentem keresztül, mindig humorral próbáltam meg feloldani a nehézségeket. Ha nem ment másképp, akasztófahumorral ütöttem el a dolgokat. Ez persze nem tudatos, hanem alkati kérdés, így működöm.

SZA: Sokan gondolják, hogy a humor egyfajta látásmódot is jelent.

KA: Igen, a humor jelenthet egyfajta szemléletet is. Fakadhat abból, hogy az ember nyitott arra, hogy a világot a megszokottól eltérő módon szemlélje, és elfogadja, hogy az ellentétesnek tűnő dolgok szorosan összefonódhatnak a mindennapok jelenségeiben. Számomra az élet tragikus és komikus oldala összetartozik, és nem árt, ha képesek vagyunk meglátni a magasztos dolgokban a röhejeset, a röhejesben pedig a fennköltet. Az a fajta humor áll közel hozzám, amely a világ bonyolult és néha meglepő összetettségére reflektál.

Gyakran mondták kollégák, ismerősök és barátok, hogy nekem másfajta szemléletem van, mint általában az emberek többségének. De ezt nem igazán érzem, hiszen nekem nyilván az a természetes, ahogy én látom a dolgokat, és az a másfajta, ami ettől különbözik. Szerintem humor nélkül az élet szomorú. Sajnálom azokat az embereket, akiknek egyáltalán nincs humorérzéke.

SZA: Egyesek szerint a jó humorérzék az intelligencia jele.

KA: Igen, tudom, szokták ezt mondani, de nem gondolom, hogy ez így volna, mert ismerek egy csomó olyan embert, aki hiperszuper intelligens, csak épp nincs humora. Anyukámnak például jó humora volt, apukámnak meg nem, pedig ő is okos ember volt. Ha társaságba mentek, apukám mindig leste anyukám arcát, hogy tudja, mikor kell nevetni. Ha ne adj’ isten véletlenül neki is sikerült valami vicceset mondania, amin nevettek az emberek, ragyogott a boldogságtól, hogy végre neki is összejött.

SZA: Van, amin nem lehet viccelődni? Gyakran kritizálták például megjelenésének idején Roberto Begnini filmjét, mert komikus formában beszélt a koncentrációs táborról.

KA: Én nem szeretem Begnini humorát. Olyan „vidámszínpados” humornak tartom. Persze értem a film ötletét: egy kisgyerek koncentrációs táborba kerül, és azért, hogy megkíméljék a borzalomtól, átfordítják humorba az egészet. De nekem mégis bárgyú volt az a film. Talán bizonyos formában lehet erről a témáról is komédiát készíteni, csak Begnini filmje nem igazán jó példa erre. Legalábbis nekem nem. Tarantino például hasonló témákról elég tréfás filmeket csinált. Neki összejött.

Kepes András (fotó: Szirbek Anita)

SZA: Amikor néhány éve meggyilkolták a Charlie Hebdo magazin szerkesztőségét, szintén felmerült a kérdés, hogy mivel lehet viccelődni, és mivel nem. (2015-ben két muzulmán terrorista meggyilkolta a Charlie Hebdo szatirikus magazin párizsi szerkesztőségének tizenegy tagját. A lapot korábban sok kritika érte amiatt, hogy rendszeresen tett közzé különböző keresztény, zsidó és muzulmán vallást erősen gúnyoló szatirikus rajzokat. – a szerk.)

KA: Erről azt gondolom, hogy mások hitén, mások kárára nem szabad viccelődni. Ha saját magán poénkodik az ember, az más. Ott van például a zsidó humor. A zsidó kultúra kifejezetten fontos része a humor, de ez mindig arról szól, hogy saját magukon viccelődnek és nem másokon. Az szerintem is rendben van, ha valaki önironikus. A Charlie történetben az volt a probléma, hogy ők másokon, mások hitén poénkodtak. Más kérdés, hogy elfogadhatatlan, hogy ezért meggyilkoljanak valakit. Szóval azt gondolom, hogy humorizáljon mindenki sajátmagán, és várja meg, míg a másik is sajátmagán kezd el viccelődni. Ahogy Edmund Rostand Cyrano de Bergerac-ja is mondja: “Magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el!”

SZA: Milyen filmeket szeretsz, és tartasz szellemesnek?

KA: Woody Allen humora például abszolút közel áll hozzám. Az ő sztorijai mélyén mindig ott van valami komoly konfliktus és tragédia. Képes rá, hogy a legváratlanabb pillanatokban a nehéz helyzeteket egyszer csak átfordítsa viccé, és te elkezdesz rajta röhögni. Tarantino filmjei is ilyenek. Irodalmi példának ott van Csehov. Ő nem egy tipikus komikus szerző, de a darabjaiban mindig összeolvad a tragédia és az élet komikus oldala. De visszatérve a filmhez: BillyWilder Irma, te édes egy bűbájos fim, amelynek a mélyén komoly történet, tragédia rejlik, amely állandóan vicces jelenetekben olvad fel.

SZA: Hat gyereked van. Kell humor a gyerekneveléshez?

KA: Nekem igen. Néha nem könnyű a gyerekekkel: dackorszak, hisztikorszak, kamaszkor. Egyikből bukdácsol a szülő a másikba. Nem árt, ha a nehéz helyzetekben meg tudjuk látni a komikumot, ha kívülről tudunk tekinteni magunkra, és néha nevetni is tudunk saját tehetetlenségünkön. Ráadásul, ha rá tudod venni a gyerekedet, hogy a nehéz helyzetekben együtt nevessetek, sokkal jobb lesz a hangulat, és könnyebb lesz a megoldás felé haladni. A közös nevetés cinkostárssá tesz, bizalmas légkört teremt, és ez minden együttműködés alapja. Nekem sokat segített, amikor nehéz helyzetekben a gyerekeimmel valahogy össze tudtunk nevetni, hogy a fenébe, milyen hülye, nehéz helyzetbe kerültünk. Na, mi lesz ebből, próbáljunk ebből együtt kikecmeregni. Az azonban szerintem nagyon fontos, hogy együtt nevessünk a gyerekeinkkel, de soha ne rajtuk. Ne nevessük ki és ne bántsuk meg őket. A humor fontos, jó dolog, de csínján kell vele bánni.

Kepes András (fotó: Szirbek Anita)